archivum-allando-kiallitas

Csongrád megye népmûvészete a szegedi múzeumban

Az 1991-ben nyílt kiállítás a megye múzeumaiban õrzött népmûvészeti örökség színe-javából nyújt válogatást. A tárlat a díszített tárgyak bemutatásával tükrözi a régió sajátos paraszti kultúráját, melyet a természeti adottságok: a Tisza és mellékfolyói, a 18-19. századi népességmozgások, valamint a mezõvárosokból induló polgárosodás formáltak.

A kiállítás korszakokra bontva mutatja be a népmûvészet fejlõdését, érzékeltetve a 18. század végétõl a 20. század elsõ harmadáig lezajlott változásokat. A legkorábbi tárgyak elsõsorban a vallási élet és a céhes iparok emlékei közül kerültek ki. A 19. század derekát hímzett bõrruhák, a gazdálkodás és háztartás díszített eszközei, a nagyobb bútorkészítõ központok (Szeged, Hódmezõvásárhely, Makó) mûhelyeibõl származó festett ládák, tékák, gondolkodószékek reprezentálják. A 19. század végérõl a parasztos ízlést tükrözõ szûrök, dohányzacskók, fehér hímzésû párnavégek, viseletek, mázas cserépedények, kovácsmunkák, szalma- és gyékénytárgyak, valamint a vidékre jellemzõ hangszerek kerültek bemutatásra. A 20. század elejérõl egy festett lõcsös kocsi mellett tápéi gyékénymunkák, faragott fejfák láthatók.

A forgatókönyvet írta és a kiállítást rendezte: Juhász Antal.

A Régészeti Osztály kiállítása az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark központi épületében

Szer monostora és kora

Kiállításunk honfoglaló leletei, melyek inkább a temetkezési szokásokra, a hitvilágra utalnak, semmint a hétköznapi életre, elsõsorban ékszerekre, viseleti tárgyakra szorítkoznak. A férfi ill. a nõi sírok leletei után a X. századra jellemzõ lovastemetkezés kellékeit állítottuk ki, utolsó vitrinünk a Kárpát-medence máig leggazdagabb nõi temetkezésének (Szeged-Bojárhalom) ruhadíszeit tárja a látogató elé.

Míg a pogányság évtizedeibõl számos, leletben gazdag temetkezést ismerünk, õseink településeinek nyomai eddig alig kerültek elõ. A XI. századtól, a kereszténység felvételével ellenkezõjére fordul a kép: régészeti forrásaink házakról, lakberendezésrõl, településszerkezetrõl, a gazdasági élet apró változásairól árulkodnak, míg a temetkezések (az új hit elõírásainak megfelelõen) szinte melléklet nélküliek. A szeri ásatások helyszínén a XI. század végén jelentõs település virágzott, amirõl a felszínen mintegy 200x1200 m-es területen fellelhetõ cseréptöredékek tanúskodnak. Az eddig feltárt településrészleten lakóházak, gazdasági rendeltetésû épületek nyomai kerültek feltárásra. A régészeti leletanyagban a mindennapi élet eszközei halászatról, vadászatról, állattenyésztésrõl, földmûvelésrõl árulkodnak. Az ópusztaszeri régészeti feltárások központját jelentõ monostor építési rétegei a XI. és a XVI. század közt számos periódusról, gazdagabb vagy szegényebb tulajdonosokról, a történelem viharairól tanúskodnak. Az alapozási árkok, a maradék falak és az elõkerült faragott kövek alapján nyomon követhetõ az épületegyüttes fejlõdése a XI. századi szerény falusi kezdetektõl, a számos bõvítésen át a XII. század második felében virágzó bazilikáig. Ez az épület ekkor háromhajós, kõalapokra téglából falazott, cseréppel fedett templomból és a hozzá csatlakozó kolostorból állt, melyhez a XIII. század elsõ éveiben hatalmas elõcsarnokot építettek, s amelyet francia mintára készített oszlopszobrok díszítettek. Magában a templomban, a kolostor területén és a "templomkertben" több, mint ezer sír került napvilágra, ha nem is nagyszámú, de igen jelentõs leletanyaggal. A tatárjárás után Szer rohamos fejlõdésnek indult, neve egyre gyakrabban szerepel az oklevelekben. Kedvezõ földrajzi és gazdasági körülmények hatására a XV. századra a mezõvárosok sorába emelkedett. Lakóházai a múlt századi falusi népi építészetbõl is jól ismert háromosztatú építmények voltak; rajtuk kívül számos gazdasági épületet sikerült feltárni. Az utcasorokat alkotó település a Tisza árterének szélét követve húzódott északnyugat-délkelet irányban, mintegy 1200x600 m-es területen. A régészeti leletanyag megnövekedett jelentõségû földmûvelésre utal. A régészeti leletek és az írott források a XVI. század elejéig tartó folyamatos fejlõdésrõl tanúskodnak, melyet alapjaiban rendített meg az 1526-os török pusztítás. A település végsõ pusztulását végül is az 1596-os török hadjárat okozhatta.

A mai Ópusztaszer területérõl sok régi pénzt õrzünk, melyek közt számos, régészeti feltárásból származó numizmatikai emléket is számontartunk. A kiállításon bemutatott pénzérmék a magyar pénzverés elsõ ötszáz évébõl nyújtanak ízelítõt. A pénzverés Magyarországon mindig királyi felségjog volt, így az egymást követõ sorozatokon jól követhetõ az éremképek fejlõdése, az ötvöseljárások változása, de ezen túl a pénzek minõsége a közvetlen gazdasági helyzet változásain túl a napi politikai helyzet alakulására is utalhat. Különösen fontosak a kincsleletek, melyek elrejtése összetételük alapján rendszerint konkrét történelmi eseményhez (pl. tatárjárás) köthetõ.